„Az irodalom valójában síron túli kézfogásokból áll.” (Végh György)

“Egy önéletrajznak az a célja, hogy mindent rávéssen, belevéssen az ember, mint a régi korokban a Szíriát oszlopaira – mindazt a tudást, élményt beleírja, amit valaha is átélt, és át akar adni a jövőnek.” (Végh György)

“Öntudatlanul bukkantam rá húszéves koromban a versre, huszonkét éves koromban a mesére, és így találtam meg szintén huszonkét éves koromban az esszészerű regényt és az önéletrajzot, az önelemzést, a naplót egyetlen csapással az Auguste Corbeille-ben.” (Végh György)

Annyi szubjektivitás engedtessék meg, hogy jelen sorok írójának aranytollas újságíró édesapja réven volt szerencséje személyesen ismerni a varázslatos képzeletű, enyhén képzelt beteg írót.

Végh műveihez való viszonya érdekes és ellentmondásos. Mindvégig érezhető elégedetlensége, hogy a rendelkezésére álló gazdag életanyagot nem képes “igazi” irodalmi művé lényegíteni – írói alkatától annyira idegen az epikus kívülállás, az áttételezés. A valóságot vagy áttételek nélkül, a személyiség fedezetével képes megragadni, vagy teljesen elrugaszkodik a realitásoktól: a mese, a szürrealitás és az abszurd világát hódítva meg. Az írói alkatával való elégedetlenséget szinte mániákus teljességigénye, a mindent megírás, a mindent megmutatás becsvágya ellenpontozza.

Végh igazi “önéletrajzi ember”,írták-mondták már róla, hogy az önéletrajzírás mániákusa, akinek egyetlen témája, mondanivalója van: saját élete és személyisége.

Életigenlése

Végh György az Új hold-nemzedék egyik legeredetibb tehetsége volt. Számos kötete jelent meg a negyvenes években, költői pályája azonban az ígéretes és lendületes fiatalkori indulás után félbemaradt. Ezért mondhatnók, hogy a nyugatosok egyik szinte elfeledett tagja. De nem mondjuk.

Mert az ötvenes években Végh György is, akár az Újhold-nemzedék számos tagja, az irodalom peremvidékére, perifériájára került, e korszak eredménye az író kitűnő műfordításkötete (Modern Orfeusz, 1960) s a megszámlálhatatlan rádiós átdolgozás, dramatizálás, mely ezekben az években a létfenntartás eszköze volt számára. E két, lényegében másodlagos irodalmi tevékenység mellett újraéledt önéletírói hajlama: 1954 februárjában, tizenkilenc nap alatt megírta a Mostoha éveimet, mely csak 1958-ban fog majd megjelenni. S a hatvanas évek meghozta nyugalom, a “megtalált Sziget” felébreszti a meseírói ihletet is. Nála a meseírás nem tekinthető kiegészítő, alárendelt tevékenységnek: az életmű integráns része, mely önéletrajzi jellegű, valóságközpontú prózájának ellenpontját jelenti az írói oeuvre-ben, amikor az írót játékos képzelete a szürreális, a groteszk, az abszurd felé vonzza – öntudatlanul is a Lewis Caroll-i fantasztikus mesevilág irányába.

Itt érhető tetten életigenlése, mert az erőteljes alkatú, jóképű, szabadfoglalkozású író, – az a ritka madár a magyar irodalomban, aki egész életében meg tudott élni csupán irodalmi tevékenységből – fizikai erőteljessége ellenére korai halált jósolt magának, szinte fóbikusan félt a betegségektől, a megfázástól, akik ismerték, láthatták, hogy még nyáron is téli kabátban járt. Mégis varázslatos világteremtő fantáziájával, kedves,  gyakran  – állat- korántsem mindig  -mesefiguráival, -Pacsaji, (ravaszdi róka) akit az író a “kissé rejtélyes körülmények között eltűnt” Auguste Corbeille unokaöccsének érzett vagy Futyuri, aki “maga a kicsi Auguste Corbeille” – a magyar meseirodalom klasszikus figurái – nemzedékek sorát tette gyermek- illetve ifjúkorában vidámmá, megkockáztatom boldoggá. Nem ez az egyik legszebb és legteljesebb életigenlés?

Végh György ez év középső triádjában, augusztus 31-én született száz éve. Bérelt helye van életigenlő nagyjaink körében.

A mániákus önéletrajzíró életrajza

Áporka, 1919. augusztus 31. – Budapest, 1982. szeptember 7.), magyar költő, író, műfordító

Egy korán meghalt, morva származású társalkodónő, Kovalcze Anna és Végh György, egy élete delén elmegyógyintézetbe került, gondnokság alá helyezett református áporkai földbirtokos házasságon kívül született gyermeke volt. Mégis, a Vigilia és a Vigilia Kiadó „stábja” és szerzőgárdája, Justh Béla, Czigány Miklós, Horváth Béla, Possonyi László és Sík Sándor olyan szeretettel gyámolították a fésületlen és szabályos szerkesztőségi munkára bizony nehezen fogható árva fiút, mintha – mondjuk – valamelyik katolikus elitgimnázium padjaiból került volna ki. De ugyanígy „örökbe fogadta”, testvéreként szerette generációs társa, Tűz Tamás, a lap köreihez tartozó, ígéretes pap költő is.

Szabadfoglalkozású író. Gimnazista kora óta írt, első versei a Pesti Naplóban jelent meg. Just Béla közvetítésével került a Vigilia neokatolikus írói közé. Az Újhold köréhez, a Nyugat „negyedik nemzedékéhez” csatlakozott. Mesterének Krúdy Gyulát (1878–1933) tartotta, jóllehet Krúdy költeményeket nem szerzett, de Végh György lírájában Krúdyhoz hasonló romantikus álomvilágot elevenít meg. Prózáját a hagyományos narrációtól való eltérés, a realitás és a szürreális képek egymásba játszatása, a groteszk ábrázolásmód jellemzi. Auguste Corbeille csudálatos kalandjai (kisr., Bp., 1942); Auguste Corbeille és a halál (elb., Bp., 1942); 1945 után megjelent verseskötetei költői kiteljesedését mutatják. Akárcsak nemzedéktársai, 1949 után ő sem publikálhatott, majd a gyermekirodalomba „menekült”. Álomvilága szürreális meséiben és különös történeteiben folytatódott.

Ifjúsági történetei (Pacsaji Csalafinta kalandjai, 1964; Futyuri mint detektív, 1968; Don Makarémó, egy kulcslyukon keresztül, 1978) egymásra épülő, összefüggő, mégis önálló történetek, szereplői vissza-visszatérnek. Számos önéletrajzi művet és visszaemlékezést írt, amelyeket élete végén trilógiává szerkesztett (Mostoha éveim. – A garabonciás diák. – Eszter, 1982-ben; illetve posztumusz adtak ki A gonosz angyal címmel, 1986-ban). Szerkesztőként gondozta Nagy Zoltán (1884–1945) mártír-költő életművét. Különösen értékes műfordítói munkássága, elsősorban 20. századi és kortárs francia irodalmat tolmácsolt, köztük talán a legismertebb Henry Alain-Fournier A titokzatos birtok c. klasszikus regénye.

Batári Gábor

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek